Interjú L. Stipkovits Erikával
Kezdjük a beszélgetést egy konkrét példával:
„Panni 17 éves és klímaszorongása van, vegetáriánus, hogy ezzel is óvja a bolygót. A szülei nem értik, hogy lányuk miért nem eszik a családi hagyomány szerint készített töltött káposztából, hiszen ezzel tönkreteszi a vasárnapi ebédek hangulatát.”
Nekem úgy tűnik, mintha ebben az életképben a múlt és a jövő csapna össze a jelenben.
LSE: A serdülők feladata, hogy leváljanak szüleikről, s ez a családi értékek átmeneti megtagadásával is jár. Emellett az agy fehérállományának gyarapodása következtében növekszik a kamaszok tudásszomja, tudni, tanulni akarnak, ám nem unalmas dolgokat. Gyűjtik az információkat, mindent megfigyelnek, és logikus érvelésükkel állandóan monitorozzák szüleiket, a felnőtteket. Erős ingerkeresésük leállíthatatlan, szomjazzák az új információkat, amit a bátorító szülő (pedagógus) támogat, még ha első hallásra soknak is tűnik az számára.
Kiskamasz korban megváltoznak az agy alapvető idegpályái, ami leginkább négy dologban nyilvánul meg: az újdonságkeresésben, a kortárskapcsolatok prioritásában, az erős érzelmi intenzitásban és a kreatív felfedezésben. Az újdonságok jelentik a jutalmat, ami erősen motiváló, a kamasz szenvedélyesen lelkesedik személyekért, eszmékért, mint Panni a bolygó megmentéséért, a vegetáriánus étrendért. A serdülő erősebben éli át az érzelmeket, nem vagy csak nehezen hajlandó az addigi szabályok mentén működni. Ám szülőként, pedagógusként sokat tanulhatunk a serdülőktől élni tudásból, különösen, ha addig csak a munka, a meg nem élt élet uralta mindennapjainkat. Ilyenkor a kamasz joggal kritizál bennünket, és rosszul esik, ha kimondja: ő nem úgy akar élni, mint a szülei. Az újdonságkeresés hátránya viszont az, hogy a kamasz keresi a veszélyt, az izgalommal törődik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a kockázatot, ami bizony sérülésekkel is járhat. A felnőtteknek ilyenkor is segíteniük kell, lehetőleg nem szidalmazni a kamaszt, nem tiltani, hibáztatni, kigúnyolni, kioktatni, hanem mélyebb beszélgetéseken megismerni őt, motivációit, elképzeléseit, és elérni, hogy lássa tettei következményeit, és egyre jobban vállaljon felelősséget a következményekért.
Jó, ha tudjuk, hogy bár az érzelmek hevessége (düh, dac) kellemetlen, de növeli az életerőt. Az érzelmekkel teli életből sugárzik az energia, az életöröm, hirdetve, hogy élni jó. Ám az érzelmi túlfűtöttség gyakran eluralkodik a kamaszon, és indulatossága, hangulatingadozásai kétségbe ejthetik szüleit. Ám kevésbé háborodunk fel az akaratosságán (ahogy Panni ragaszkodik elképzeléseihez), vagy az indulatos ajtócsapkodáson, félhangos morgáson, ha arra gondolunk, hogy ez az életöröm megélésének királyi útja.
A kamasz új fogalmi gondolkodása, érvelési képessége megkérdőjelezi az addigi rendet, amikor a kreatív felfedezés útjára lép. A problémákat szokatlan stratégiákkal közelíti meg, hogy új ötletek szülessenek meg benne, és újításokat találjon ki. Ha a serdülő képes új utakat találni, kreatívan felfedezni az élet nyújtotta élményeket, akkor felnőttként sem kényszeríti magát a megszokott taposómalomba. Ezért mindig támogassuk ötleteit, tegyük lehetővé, hogy sok izgalmas, kreatív dolgot csinálhasson: étkezhessen másképp, egészségesebben, bolygómentő akciókban vehessen részt, építhessen lombházat, írhasson blogot, alapíthasson zenekart és a pincében próbálhasson barátaival, stb. Örüljünk örömének, tükrözzük vissza hitét, lelkesedését. A kamaszkori agyi változások tehát egyaránt jelenthetnek esélyt és veszélyt is, együtt rejtenek magukban lehetőséget és kockázatot. Hogy veszélyként vagy kalandként éljük meg a kamaszkort, az csupán rajtunk múlik, mert ez a döntés a miénk, felnőtteké.
A generációs szemléletmód csapdája lehet, amikor elkezdjük kategóriákba sorolni az embereket, a generációkat felcímkézni, és ezen a szemüvegen keresztül szemlélődni. Célszerű-e, vagy egyáltalán szabad-e címkével ellátni a generációkat?
LSE: Nem lehet mindent ezzel magyarázni, mert minden személyiség egyedi, dinamikusan változó, és minden családtörténet, melyben nevelkedtünk, más és más. A felnőtt életünk sikere például függ az addigi pszichés fejlődés milyenségétől, a családtól, amiben felnőttünk, a transzgenerációs hatásoktól, a kortárskapcsolatoktól stb. Tehát személyiségünk alakulása sok tényezőtől függ, ám valóban vannak olyan jellemzők, amelyek az azonos történelmi korszakban, társadalmi körülmények és normák közé születettek között hasonlóak. Mást tartanak természetesnek az ipari társadalomban, mást az információs társadalomban, majd megint mást a tudásalapú társadalomban gyerekeskedett emberek, mert mindenkinek az a természetes, amibe beleszületett, amiben felnövekedett. Például az internet bizonyos téren megkönnyíti az életünket, ugyanakkor az információs társadalom egy virtuális társadalmat is létrehozott, ahol a fiatalabb generációk szocializálódtak, így magabiztosabbak benne, mint a valóságban, a cyber-énjüket jobban ismerik, mint a valódit, míg az idősebbek nehezebben boldogulnak a virtuális világban, de valóságos kapcsolatokban élnek. Tehát az egyik generáció ebben jó, a másik pedig abban.
A veterán generáció (születtek: 1925-1945 között) a történelmünk viharaiban szocializálódott, túlélték a háborút, a rendszerek változását, az alkalmazkodással maradtak életben. Tisztelik a kétkezi munkát és a tapasztalatot. A „baby boom” generáció (1946-1964) tagjait általában fegyelem, tisztelet és kitartás jellemzi, legfőbb értékeik: a tudás, a tapasztalat, a munkafegyelem, a tanulás, a lojalitás. Az X generáció (1965-1979) tagjai közül sokan nem is látták a szüleiket, mert azok mindketten dolgoztak. A „kulcsos gyerekek” generációja önálló, találékony és önellátó lett, értékelik a szabadságot, a felelősséget. Az első generáció, akik megtanulták a számítógépeket, a technológiai fejlesztéseket kezelni, a betelepült multinacionális vállalatoknál dolgoznak korlátlan munkaidőben, magas munkahelyi stressz, és a magánéletük háttérbe szorítása mellett. Az Y generáció (1980-1994) tagjai nyitottak a technológiai újdonságokra, célratörők, magas fizetési elvárások jellemző rájuk. Nem akarnak úgy élni, mint szüleik, akik megfelelnek az elvárásoknak. Öntudatosak, kezdeményezők, bátran szembe szállnak az idejétmúlt szabályokkal, bíznak saját képességeikben, a mobil és az internet segítségével bárhonnan dolgoznak. A Z generáció (1995-2009) a világ első globális nemzedéke, a legoktatottabb, beleszülettek a digitális technológiák világába, állandó, korlátlan hozzáférésük van a világhálóhoz, a szocializációjuk is virtuális térben történik. Naponta akár több száz emberrel is kommunikálnak virtuálisan, de a valóságos kommunikációtól gyakran stressz-reakciókat mutatnak, az internet biztonságába menekülnek. Információforrásuk a web, a videojátékok gyors tempója, a párhuzamos cselekvések (multitasking), az önszabályozás, a praktikus szemlélet a sajátjuk. Az Alpha generáció (2010 után születettek, tehát a mai óvodások, általános iskolások) tagjai úgy nőnek fel, hogy szórakoztatásuk az okostelefon és a táblagép, a videostreaming szolgáltatások. Egy olyan környezetbe születnek, ahol az elektronikus eszközök használata mindenütt jelen van, a maga kihívásaival: internetes zaklatás, képernyőfüggőség, nem megfelelő tartalmak. A pedagógia legfőbb kihívása, hogy a gyerekeket fel kell készíteni a digitális világban való életre, ugyanakkor meg kell tanítani őket az offline élethez szükséges készségekre. Fejleszteni szükséges az érzelmi intelligencia kompetenciákat: a reális énképet, önbizalmat, önismeretet, a kommunikáció, a konfliktuskezelés képességeit, az empátiát, az együttműködést, az érzelmek kezelését is. S ez a „baby boom”, az X, Y generációk feladata, miközben önmagukban is fejlesztik ezeket a kompetenciákat.
Sokan emlegetik nosztalgiával a „régi szép időket”, amikor a gyerekek még fegyelmezetten ültek a padokban, követték a tanár utasításait, és tudták, hogy hol a helyük. A fiatal beosztottak tisztelettel tekintettek a tapasztalt, idősebb generációra, nem kritizálták és nem keltek versenyre vele. A tekintélyhez való viszony mára jelentősen átalakult. Milyen folyamatok hívták életre ezt a változást?
LSE: Leginkább a technológia fejlődése, ami a már felsorolt különbségeket hozta a generációk között. Emellett változott a szülők felelősségvállalása is. Mivel a gyermek természetes függőségben él szüleitől, ők elégítik ki szükségleteit, a gyerek érzi, hogy ők vezetnek, és rájuk is bízza (bízná!) magát – ezt nevezzük spontán hatalomnak. Bár a serdülő megkérdőjelezi ezt a hatalmat, tekintélyt, mégis érzi, lelkében tudja, hogy a szülői irányítás az ő javát szolgálja. A spontán hatalom alapja nem az elnyomás, hanem a gyerekkel kialakított jó kapcsolat, a bizalom. A gyerek gyakorlatilag „igyekszik elnyerni a szülő kegyét”, dicséretét, elégedettségét a viselkedésével. A kisgyerek ezért fogad szót, és nem az vezérli, hogy logikus módon meggyőződjön: jó lesz-e az, amire a szülő kéri vagy utasítja!
A modern társadalmunkban az individualizmus mellett az önállóságot is nagyra tartjuk, azonban rosszul értelmezzük. Az önállóság nem azt jelenti, hogy már egészen kicsi kortól magunk döntünk mindenben, és csak magunkra számíthatunk. Ez a gyermekben éppen a bizonytalanság, a szorongás érzését kelti. Mégis, ki ne hallott volna már elégedett szülőt, aki dicsekszik kisgyereke önállóságával, hisz a kicsi (agresszívan ugyan, de) megoldja konfliktusait, (hisztivel ugyan, de) megszerzi, amit akar, és nem „lóg állandóan” a szülőn. Ez valójában nem önállóság, ez a szülőtől, mint szeretet- és tekintélyforrástól (a spontán hatalomtól) való túl korai, lassú eltávolodás a bizonytalanság irányába.
Dick Swaab agykutató is kiemeli a szülők felelősségét, úgy fogalmaz, hogy a szülő/felnőtt a gyermek/kamasz „pót-prefrontális kérge”. Amíg a gyermekük prefrontális kérge még nem elég érett (25 éves korra érik be), a szülők dolga, hogy megtervezzék, szervezzék utóduk életét, és betartassák vele az erkölcsi kereteket, a társadalom által elvárt határokat. […] A baj csak az, hogy a mai gyerekek, serdülők rájöttek, hogy szüleik nem mindig képesek betölteni ezt a helyettesítő szerepet. Ma ugyanis egyre több szülő barátként viselkedik, nem tesz eleget szülői szerepének, nem állít gyereke elé teljesíthető kihívásokat. Gyakran hiányzik a családból a szabályállítás, a korlátszabás és sajnos a védelmezés figurája is, ami akadályozza a gyermek érzelmi fejlődését. Sok szülő retteg gyermeke szeretetének elvesztésétől, az egyedüllét fájó ürességétől, így saját sérülései miatt nehezen vállalja a felnőtt felelősséget. Soha semmire nem mond nemet, fő motivációja a „jófejség”. Vagy retteg, nehogy megismételje a túl szigorú nevelése miatti saját sérüléseit, s eközben elbizonytalanítja gyermekét, aki ettől hárít később minden felsőbbséget, irányítást. A válási csatározások tapasztalatai szerint is az apák inkább haverkodnak, az anyák meg panaszkodnak a gyerekeiknek. Magányosságuk kompenzálásaként gyakran mindkét fél partnerként kezeli gyermekét, aki végül senkivel sem tud gyerek lenni!
Napjainkban a különböző generációk között gyakran a tudásmegosztás kapcsán alakul ki konfliktus. Megjelent az ún. fordított szocializációs generáció. Mit jelent ez?
LSE: A fordított szocializációs generáció annyit jelent, hogy míg az Y generációt megelőző generációk a szüleiktől, nagyszüleiktől tanultak mindent tapasztalati tanulással, amely alapja lett a tudásért kapott tisztelet: a fiatalabbak tisztelték az előző generációkat, szüleiket, nagyszüleiket, idősebb kollégáikat. A fordított szocializációs generáció azonban a digitális újkorban szükséges tudást nem az előző generációktól szerzi meg, hanem önmaga, a kortársaival. Sőt, ő tanítja az előző generációkat a digitális eszközök használatára. Szüleikkel szemben kiemelten fontos számukra a munka és a magánélet egyensúlya, a szabadidő, a praktikus tudás, a gyors előrehaladás. Viselkedési mintájukkal ezt is tanítják az előző generációknak.
Vajon lehetséges-e az egymástól – akár időben, akár életszemléletben és érdeklődésben – oly távol álló nemzedékeket összekötni, köztük kommunikációs hidat építeni?
LSE: Nemcsak lehetséges, hanem csak ez lehet az út, mert együtt kell élnünk. A kutatások azt mutatják, hogy a legfontosabb, hogy a család tagjai magas támogatást kapjanak egymástól, de kihívások elé is legyenek állítva a gyerekek, a kamaszok. Csíkszentmihályi kutatócsoportja azt találta, hogy fontosak a családban a közös programok és a családi rituálék (pl. közös étkezések, családi megbeszélések, ünnepek, figyelmességek stb.). A pszichés problémákkal küzdő gyerekek, serdülők családjaiban általában hiányoznak a családi rituálék, pedig bizonyított tény, hogy azok megléte hozzájárul a családtagok jóllétéhez, családi kötődéseik erősödéséhez, társas készségeik fejlődéséhez – a családi kötelék erőssége pedig jelentős védőfaktor az egészségkárosító (alkohol, drog stb.) viselkedésekkel szemben. Az egyedüllét -meglepő módon- nagyobb érzelmi entrópiát (rendezetlenséget) vált ki, különösen a kamaszokban.
A BBC néhány éve érdekes filmet készített „A világ legszigorúbb szülői” címmel: kezelhetetlen kamaszokat beköltöztettek tradícionális normák között élő családokhoz, s követték a mindennapjaikat, a nehézségeiket. A családok nem tettek különösebbet, csupán közösen meghatározták a szabályokat és az elvárásokat: kinek mi a feladata a háztartásban (takarítás, mosogatás, vagy ház körüli munkák), mit illik vagy nem illik tenni, meddig lehet tévét nézni vagy internetezni, minden családtag legyen ott a vacsoránál és a reggelinél, mi jár a szabályok be nem tartásáért vagy megszegéséért. A szabályokat a szülők is betartották, s elvárták, hogy a gyerekek tanuljanak, jó jegyeket szerezzenek. Közös családi programokat szerveztek, s a család tagjai felelősséggel tartoztak a feladataikért és a viselkedésükért. A beköltözött kamaszok viselkedése -mind ezek hatására- néhány hét alatt erős pozitív változáson ment keresztül.
Az elfogadás és a nyitottság fontos elemek. Melyik generáció alkalmazkodóbb és nyitottabb a „másik” generáció felé?
LSE: Minden generációnak megvan a maga előnyös sajátossága. Akkor működünk jól akár családban, akár iskolában vagy bármely szervezetben, ha érvényesülhetnek az egyes generációk előnyei és hátrányai, ha keveredhet a régi és az új. A kulcsa ennek az együttműködésnek az elfogadás, hiszen mindegyik generációban ott vannak az értékek, amelyeket megismerhetünk és használhatunk, általuk sokkal sikeresebbé válhatunk. Persze az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyetértünk a gyerek/kamasz néha hajmeresztő elképzeléseivel, magatartásával. Ahogyan azt sem, hogy rálegyintünk: fejlődik az agya, vagy alpha (Z), azért ilyen, majd kinövi. A természetre hivatkozva nem mentesíthetjük magunkat a nevelés felelőssége alól, az agy fejlődésére, a generációk sajátosságaira vonatkozó háttértudás azonban abban segít, hogy ne essünk kétségbe, hiszen a folyamat nem irányíthatatlan. Legjobb, ha nem a viselkedésre reagálunk, hanem empatikus átéléssel a saját és a másik érzelmeire. A 17 éves Panni bármelyik szülője adhat elfogadást: „Számomra fontos a kettőnk kapcsolata, és az a legfőbb vágyam, hogy ez minél jobb legyen… Vasárnap elkészíthetjük együtt a vegán-káposztát, vagy amit enni szeretnél…” Majd meghallgathatná értő figyelemmel a lány bolygóval kapcsolatos szorongásait is. Panni pedig kereshet vegetariánus recepteket a neten, besegíthet édesanyjának a főzésbe, illetve megismertethetné szüleit saját táplálkozásának mélyebb filozófiájával.
Az interjú a Right Skill4U projekt keretében valósult meg.
